Nyomtatás

Bárdosy Éva

a(z) MTÖE médiafelelőse

Éva nyugdíjas lapszerkesztő, nagymama, könyvtár-magyar szakot végzett, a teológián hittanári képesítést szerzett.
Ma is cikkeket ír, lektorál, különféle jezsuita munkákban önkénteskedik, de legszívesebben unokáival játszik.

Életéről
Publikációi
Fordításai

 

» Életéről

     Részlet Komáromi Marianna Bárdosy Évával készített interjújából.
     A cikk Reményben élve címmel jelent meg az Egyházfórum (XXI. évfolyam) 2006/3. számának 3-6. oldalán.
     Az interjú teljes terjedelmében itt olvasható.

Vallásos családban nőttél fel, ami azt jelentette, hogy a hit gyakorlása számodra az élet természetes rendjéhez tartozott. Vonzódásod a lelki szolgálat iránt már egészen korán, kisgyermek korodban megmutatkozott, s ugyanakkor értek az első csalódások is. Hogyan élted meg hivatásod ébredését?
A családban meghatározó hitbeli hatások értek. Édesapám megalkuvás nélküli (vértanúsággal is számoló) és eleinte inkább konzervatív vallásosságot közvetített, édesanyánkból pedig az evangéliumi szabadság szelleme sugárzott (s valószínűleg ő ment volna bátrabban a kivégzésre is). Nagymamám minden vasárnap az utolsó volt, aki után bezárták a templomot, én pedig szívesen kitartottam vele a Jézus Szíve-szobor és a szentek szobrai előtt. A családban már nyolcévesen kezdtek afféle liturgikus felelősnek tekinteni. Rám bízták az otthoni ünnepek megszervezését, az öcsémet is én tanítottam meg ministrálni. Eközben óriási vágy ébredt bennem, hogy magam is ministráljak, de persze lány lévén be sem engedtek a sekrestyébe. Erre azóta is érzékeny vagyok.

Mikor tudatosult benned, hogy hivatásod a papságra szólít?
Tizenöt éves koromtól mély és éveken át tartó lelki kalandot élhettem át Isten kegyelméből. Hasonlóval csak Simone Weil leírásában találkoztam. Isten jelenléte betöltötte egész lényemet. S mivel ekkorra már sokszor tapasztaltam, hogy égető kérdéseimre emberektől nem igazán érkezik válasz, attól fogva Istennel osztottam meg őket. Harmadikos voltam, amikor a meghitt imabeszélgetés közben egyszercsak arra a következtetésre jutottam, hogy Isten örülne az én határozott válaszomnak, és igazán boldog én is csak akkor leszek, ha egészen elkötelezem magam az evangélium hirdetésére és a liturgikus szolgálatra. Megvizsgálva, hogy ezt a kettőt milyen életformában tudnám tenni, meghökkenve csodálkoztam rá, hogy hiszen ez a papság.
Közben éltem a középiskolások megszokott életét a Patrona Hungariae-ban. A szerzetestanárok gyanakodva figyeltek, s várták, hogy előbb-utóbb színt vallok. Én azonban a szerzetestanári pályára nem éreztem hivatást, pedig a politikai helyzet miatt erre lettek volna esélyeim. Ezért úgy fejeztem be a gimnáziumot, hogy nem jelentkeztem sem iskolanővérnek, sem a néhány földalatti szervezet egyikébe se.
A megdöbbenés után próbáltam utánajárni, milyen bizonyítékai lehetnek az ilyen hivatásnak: képességeim vagy a motiváció hiánya nem lehetett volna akadálya egy szemináriumi felvételnek.

Hogyan alakult az életed az érettségi után?
A legszívesebben teológiát tanultam volna, de persze akkor világiak még a teológia közelébe sem kerülhettek. Jobb híján magyar–latin szakra jelentkeztem, amire viszont patrónás múltam miatt nem vettek föl. Maradt tehát a fizikai munka, elmentem csapágyakat mosogatni. Az érettségi utáni évben, érdekes és inkább fényes lelkiállapotban, igyekeztem teljes szívvel a munkatársaim szolgálatára lenni, akiknek erre nagy szükségük is volt. Közöttük megélhettem a hivatásomat. El tudtam volna képzelni az életemet munkáspapként, és úgy már akár élethossziglan is szívesen mosogattam volna a csapágyakat. Persze közben mindig reménykedtem, hogy bejutok az egyetemre, de mikor rájöttem, hogy az egyetem zárva marad előttem, könnyebb munka után néztem. IBUSZ tisztviselő lettem, mert az utazási irodában korábban megszerzett lengyel tudásomat bőven bevethettem. Eközben kapcsolatba kerültem a Regnum Marianummal, ahol az egyik ifjúsági csoport tagja lettem. 1970-ben az utolsó regnumi per kapcsán nálunk is házkutatást tartottak. Kihallgattak, a munkahelyemen kellemetlenségek következtek rám. Be akartak szervezni, hogy írjak jelentéseket, és akkor bármelyik egyetem megnyílhat előttem. A házkutatás során elvitték a személyes naplómat is, melyből kiderült hivatásom története, de azzal azért nem mertek kecsegtetni, hogy „elintézik” nekem a papságot is. A főiskolai diplomát magyar–könyvtár szakon végül sokkal később, már háromgyermekes anyaként, levelező tagozaton szereztem meg.

Kerested-e tudatosan az egyházi szolgálat lehetőségeit?
Igen, hiszen az akkori lelkiatyámmal többször megbeszéltem az egészet. Azokban az években zajlott a zsinat, izzott a levegő, pezsgett az élet, mi ujjongva hallgattuk a híreket, és mámorosan sokkal többet is elképzeltünk annál, ami – számomra csigalassúsággal – elkezdett megvalósulni. A gyóntatóm el tudta képzelni, hogy talán e tekintetben is nagy változások lesznek, belőlem pedig kinézte, hogy képes vagyok az effajta úttörő munkára. Kitaposni az utat másoknak is, még ha bozótvágó késsel kell is araszolni a dzsungelben. Bátorított, hogy döngessem csak a zárt kapukat, és ragadjak meg minden lehetőséget, ami csak adódik. Nagyon kevés adódott, s az életutam előbb a házasságba vezetett.
Majd jó pár évvel később, 1994–96 között volt az életemben egy fölfelé ívelő szakasz. Ekkor voltam az Onkológiai Intézet betegeinek katolikus lelkigondozója. Egészen addig, míg a jelenlegi kórházlelkész át nem vette azt a területet, többek között azzal a céllal, hogy onnan is kizárja a nőket. Minden vasárnap tartottam ott istentiszteletet, vagy ha ott épp nem, akkor az előző szombaton még két-három kórházban tettem ugyanezt. Ez rendszeres felkészülést igényelt, hiszen nagyon nem volt mindegy, mivel állok oda a súlyos betegek elé, akik közül nem egy épp válságos helyzetben csatázik az Istennel. Néha el sem akartam hinni, hogy tényleg én csinálom ezt. Egyszer beszéltem erről a munkáról egyik teológiai tanárunkkal, akiből püspök lett. Nagyon őszintén mondta ki akkor: Én be sem merném tenni a lábam ilyen betegek közé.

(Folytatása itt olvasható.)
 

» Publikációi

» Fordításai